Munkáció a Garda-tónál

Gyuri kiváló papír-csoportképe (még hívás alatt, de én türelmetlenül azonnal befotóztam)

A vasárnapi csalitalin döntöttük el, hogy az utolsó hetet még ki kell használni egy kis pihenésre, mielőtt elkezdődik az iskola Tettának. Úgyhogy este Erlangenből Münchenbe érve villámgyors pakolás kezdődött: válogatás a tiszta ruhák közül, figyelve a lényegre: fürdőruha és nyári hőséghez illő öltözék legyen, no meg persze a két céges laptop, hisz nem egy sima vakáció lesz ez.

Jó alkalom ez arra is, hogy végre kipróbáljuk az új biciklitartót a kocsira – már teljesen sötét lett, mire minden bepakoltunk, hogy elinduljunk délre, az áhított Olaszország irányába. Első állomás Tirol, Innsbruck környéke.

A Zugspitzét Ehrwald felé megkerülve mentünk Imst irányába, hogy a hegyek közé ékelődött kis Aschlandban szálljunk meg. Érdekes élmény volt az ismeretlen, egysávos hegyi szerpentinen felvezetni éjszaka a tisztásokon szaladgáló őzek között, de a reggeli kilátás mindenért kárpótolt.

Az út osztrák szakasza Garmischtól a szállásig

Hétfő (szept. 4) – nyomás Olaszországba!

A reggeli giccs séta közben: a nap első munkahívása a padról ezzel a kilátással kezdődött
A 2319 m-es Handschuhspitze tövében ébredtünk

Nem is indulhat jobban egy hétfői munkanap, mint egy sétával az alpok csúcsai között, gyönyörű napsütésben. Mire összeszedtük magunkat, már kezdődött is az első, 9 órai meeting, így azon fülhallgatóval a fülemben vettem részt, miközben sétáltunk fel a dombon az erdőbe.

Az aszfaltútról letértünk a meredeken erdőbe hasító erdészútra, ami a szállás és a legelők felett kanyarog. Egy kis kaptatás után kezdi csak el igazán élvezni az ember a fákat, az illatokat, az öreg fenyők hangulatát: az erdőben fürdést, ahogy a japánok tanítják.

Az alattunk elterülő almon alpakkák legelnek, miközben mi a hűvös erdőben keressük már-már (jólesően, frissítően) vacogva a visszautat a szállás felé.

Utunk ezután a Brenner-hágón át vezet a Garda-tó északi csücskénél, 655 m magasan fekvő Lago di Ledrohoz. Ez a tó a hegyek között, jóval a Garda-tó szintje fölött fekszik, ennek megfelelően hegyi szerpentin és hosszú alagút vezet fel hozzá.

Odaérve derül ki, hogy a szállásunknak nem sok közve van a leíráshoz, a képek egy másik apartmanról készültek. És bár fotón még ez is elmegy, az utolsó csepp a pohárban nem is az, hogy sötét, majdnem föld alattinak érződik az apartman, hanem a füstszag és egyéb nem friss illatok. Na itt nincs kedve az embernek napokat eltölteni munkával. Úgyhogy kapjuk magunkat, gyorsan elhagyjuk a helyszínt, és közvetlen a tó partján találunk egy kis hotelt, lent étteremmel, ahol egy üveg rosé társaságában már kellemesen tudjuk eltölteni az estét. Viszont másnap megint indulhat a szállásvadászás, mert ezt csak egy estére foglaltuk, gyorsan. A szoba szép, modern, de olyan pici, hogy esélytelen lenne innen dolgozni.

Mi az a workcation, avagy hogy ne égjen ki az ember?

A workcation (munkavakáció, munkáció) lényegében a szakmai kötelezettségek és a szabadidő egyesítése egyetlen élményben. Ez az innovatív megközelítés lehetővé teszi, hogy távolról dolgozzunk, miközben élvezzük egy lenyűgöző helyszín előnyeit, legyen az egy érintetlen tengerparti üdülő vagy egy bájos hegyi menedékhely.

A munkavakáció növeli a hatékonyságot, mivel friss környezetet biztosít és csökkenti a hagyományos irodai környezet monotonitását.
Munka és Magánélet Egyensúlya: Egészségesebb munka-magánélet egyensúlyt tesz lehetővé, könnyedén összehangoljhatod a munkakötelezettségeket a pihenéssel és felfedezéssel.
Az új környezet friss ötletekre ösztönözhet és növelhetik a kreativitást, ami a kreatív területeken dolgozók számára különösen vonzóvá teszi a munkavakációkat.

Eközben a szállások váltogatása miatt gondba kerülhet az ember, ha nincs napközben honnan dolgozni: kedden így alternatív megoldások után kellett néznünk - még jó, hogy volt velünk két bringa :)

Kedd (szept. 5.) – hová is kerültünk?

A szállást viszont reggel el kell hagyni. A tipikus olasz, túlnyomóan édes reggeli után elindulunk le Riva del Garda felé, Ez a kisváros a Garda-tó északi csücskében fekszik, nagy kikötővel, hangulatos, de turisták által kedvelt belvárossal, ami dugig van éttermekkel, ahol az idelátogatók habzsolhatják az olasz életérzést.

Persze késésben vagyunk, nemsokára kezdődnek a meetingek, így már nincs is idő leérni Riva del Gardába, jön hát a spontán ötlet: mi lenne, ha a kis Lago di Ledro partján keresnénk valami helyet, ahol eltölthetjük a délelőttöt. Több sem kellett, parkolóba be, bicikliket le, irány a part mentén futó bicikliút. 10-15 perc tekerés után meg is találtuk az ideális helyet: egy öblöt padokkal és wakeboardpályával, na meg egy kis, utánfutóból működő kávézóval, amiből csábítóan illatozik az aromás olasz kávé, az előtte lévő asztalokat pedig Isten is a munkára teremtette – még wifi is van! Nosza, ki is kértük a kávékat, és belevetettük magunkat a munkába.

Ebédidő: nosza, irány a következő napok szállása. A képek alapján elég jónak tűnik. Nincs is olyan messze: le a városba, majd egy másik szerpentinen át fel az következő, északabbra húzódó völgybe. It található Tenno település.

Útközben végig telefonálok, követjük a navit. Csak az tűnik fel egy éles letérő után a szerpentinen, hogy az út, utca egyre szűkül és szűkül, mígnem egyszer csak egy boltíves kapuba torkollik, ami alatt teljesen esélytelen, hogy egy modern autó átférjen. Az olasz robogósok persze vígan robognak rajta keresztül, és biztos vagyok benne, hogy egy Toppolinóval vagy Cinquecentóval autóval is át lehet rajta menni. Na itt kezdődik a bűvészmutatvány: tolass vissza vagy 150 métert úgy, hogy két bicikli hátul, így se kamera, se tolatóradar, de még kilátni is alig lehet (ráadásul a kocsi oldalán is túllógnak a kerekek, így még az oldalsó tükörben sem tökéletes a kilátás), közben meetingben telefonálsz, de nem akarod ugye elárulni, hogy merre jársz, két oldalt mindenféle kiszögellések és lépcsők a régi házakon, és még enyhén kanyarodik is az erősen lejtős út. Na, valahogy azért csak sikerült visszajutni a főútra – én telefonáltam, Tetta meg gyalog nézte, hogy mégis merre kéne mennünk.

Mikor odaérünk a látvány azonban minden képzeletünket felülmúlja. Tényleg lehetünk ennyire szerencsések, hogy itt fogunk a hét további részében lakni? Meddig maradunk egyáltalán?

Fel-fog-ha-tat-la-nul szép. De tényleg. Lélegzetelállító! Egy tökéletes állapotban lévő, ódon kastély mellett áll az épület, amiben lakni fogunk: az sem mai darab, a helyi szokásoknak megfelelően kőből épült, biztos hogy még a 19. században. Egy másik szálloda és az Antica Croce nevű étterem tartozik még a helyhez. Mint később megtudjuk, 1909 óta egy család tulajdonában van a szálló és étterem, ők üzemeltetik ma is. A ma már egyre divatosabb módszer szerint igyekeznek mindent helyben beszerezni, sőt az alapanyagok egy jelentős részét ők maguk termelik meg a hegyoldalban lévő kertészetben. A kastély szintén privát, nem lehet bemenni, de láthatóan rendszeresen használatban van, valószínűleg rendezvényekhez lehet kibérelni. Szemben mindenfelé nagyobbnál nagyobb sziklaszirtek és hegyek magasodnak felénk, amíg a szem ellát a völgyben. Nem rossz kulissza, na.

Itt lehet a Google Mapsen 3D-ben felfedezni a kastélyt, a környékét, a völgyet és a völgyben fekvebb elterülő újabb tavat (3D-ben forgatni a Ctrl+bal egérgomb lenyomva tartásával lehet).

Becsekkolni csak délután 3-kor lehet majd, de nem szomorkodunk nagyon, mert megengedik, hogy addig is a medencénél lógjunk. Sehol senki, csak miénk a terep. Irány a víz egy gyors hűsölés erejéig, míg kezdődik a következő meeting. A meeting, amit ilyen kilátással, a medence széléről fogok abszolválni 🙂

De hosszú még a nap, ennyi élmény után jöhet a következő: Amira és Jonas, akik szintén a környéken töltik (a völgyben pár településsel feljebb) a szülői szabadségukat, szóltak, hogy lent vannak Riva del Gardában, össze lehetne futni velük egy fagyira. A várost mi sem láttuk még, izgatja a fantáziánkat, így munka után este útra is kelünk, ismét le a szerpentinen.

A városban Amira, Jonas, a cuki, kicsi Aurora és másik német barátaik várnak minket. A kikötő mellett találkozunk, majd leülünk egy fagyizóba:

A sötétedés (Riva del Garda közvetlen a hegy lábánál, attól keletre található, így már kora délutántól nem süt oda a nap, amint ezt majd később feltúrázva a hegytetőre remekül látni fogjuk), és az altatásidő közeledtével elválnak útjaink, és ketten folytatjuk a város felfedezését, meg persze valami vacsorát sem ártana lassan találnunk.

Riva del Garda a Velencei Köztársasághoz tartozott, majd Napóoleon Itáliai királyságához, később több, mint 100 évig (1815–1918) az Osztrák-Magyar Monarchiához, hogy végül az I. VH után az Olasz Királyság része legyen. A környék híres és közkedvelt a szörfösök, mountainbikeosok és via ferratázók körében.

Szerda (szept 6.)

Lehet annál szebben kezdeni a napot, mint a függöny kihúzása után az ágyból a hegyeket csodálni?

A kastélyra néző teraszon elfogyasztott kávé után indul a munka, hogy azt lehetőleg gyorsan letudva élvezhessük a környéket. Délután leugrunk a városba vásárolni, plusz útközben meglátunk egy szurdokot vízeséssel, barlanggal, botanikus kerttel: ezt kár lenne kihagyni. Este pedig Amiráékhoz vagyunk hivatalosak egy olasz tésztavacsorára.

Csütörtök (szept 7.)

Reggel egy sétával kezdjük a napot, egy ennyire hegyes-dombos vidéken épült, a mai napig középkori struktúrával rendelkező városban járva hamar felébred az ember a meredek utcákon.

Na, mi lesz a mai program? Ma milyen úton-módon fedezzük fel a környéket? Ideje mozogni kicsit, irány túrázni! A fenti tótól, a Lago di Tenno-tól indítjuk a túrát. Sok potenciális csúcs és érdekes cél van a környéken (pl. középkori régészeti feltárások), végül egy nem túl megerőltető 11 km-es, 500 m emelkedést magába foglaló túrát nézünk ki. Cél a Rifugio di San Pietro, egy hegyi menedékház.

500 m felfelé, 11 km táv, 2:20 mozgásban töltött idő

Naplemente környékén érünk fel a rifugio-hoz, nagy meglepetésünkre még nyitva van, egy nagyon vidám nő fogad minket a pult mögött és ajánlja nekünk a kancsó rosét és a gluténmentes mandulás-répás tortát. Ez sem semmi, de a kilátástól leszünk csak igazán transzban! Olyan elképesztő látvány tárul elénk a rózsaszín-lilás naplementében, amit nehéz szavakkal leírni. A párás levegőben remekül kirajzolódik a hegyek árnyéka, ami a tóra és Riva del Garda városára vetül, miközben a naplemente felé fordulva a csipkés hegyvonulat kontúrja meredezik az ég felé, izzó körvonalként. Mindezt egy pohár borral a kézben, összeöllekezve nézzük. Lehetne ennél giccsesebb?

A látványba belefedkezve kapunk észbe, hogy itt állunk a sötétedés küszöbén, két, majdnem lemerült telefonnal, és még az erdőn át vissza kell ereszkednünk 500 métert a kocsiig. Izgi lesz! Vajon milyen állatok élednek fel este, miközben mi baktatunk lefelé sötétben a hegyről?

Erről a sétáról nincsenek fotók, örültünk, hogy ha a zseblámpa üzemmódban kibírják a telefonok hazáig. A laposabb szakaszokon még futottunk is lefelé, a fenyőerdőbe beérve vált azonban izgalmassá a helyzet: ami nappal is egy sötét, titokzatos erdő, az az esti félhomályban teljes feketeségbe burkolózik. Azért a felfelé kinézett rövidítést megtaláltuk (v.ö. ich kenne da ‘ne Abkürzung), és ott a meredekebb, köves-gyökeres ösvényen kellett először igazán a lámpát használnunk.

Mire este 10 után leértünk a tóhoz, már teljes sötétség borult a tájra, a sok fürdőzőnek már nyomát sem láttuk csak a csillagos ég és mi voltunk a parton. A slusszpoén, hogy a tavat megkerülve egy egész meredek lépcsősor vezet vissza a parkolóig, na az már nem hiányzott a végére – de boldogan, ámde annál fáradtabban ültünk be a kocsiba, és gurultunk haza Tennóba.

Péntek (szept. 8.)

Eljött a hét utolsó munkanapja, most már ne vigyük túlzásba a buzgálkodást!

Na, legalábbis munka szempontjából ne, irány ma is sportolni. Kiderült, hogy a szállásadónknál ebikeot is lehet bérelni, egyet meg már úgyis hoztunk magunk is, nyeregbe hát! Ebéd után elindulunk a Lago di Tenno felé, majd végül a már jól ismert úton elindulunk a Rifugio di San Pietro felé. A terv az, hogy onnan továbbtekerve észak felé felfedezzük a hegyeket. Rengeted elérhető útvonal van, bár kicsit aggodalomra ad okot, hogy sok közülük fekete kategóriájú, vagy még egy sárga színnel külön veszélyesnek van feltűntetve. Meglátjuk majd helyben, melyik hogy néz ki, és majd ott döntünk. A menedékház felé menet biciklin tűnik fel igazán, milyen meredek szakaszok is vannak az útvonalon

800 m szintemelkedés, 20,5 km táv, 2085 ml izzadtság a Garmin szerint

Kiderült, hogy nem csak bort árulnak ám fent – a hűtő tele van egy helyi, völgybeli sörfőzde isteni kézműves főzeteivel, több közülük ráadásul gluténmentes verzióban is létezik! Na, még egy hely ahová el kell látogatni: a sörfőzde mintaboltja 🙂

Délután visszaérve a terv újra leugrani Riva del Garda városába, levisszük oda is a bringákat, hogy azon fedezzük fel a várost. A város főterén színpadot találunk, a hétvégén testfestő fesztivált tartanak, pont időben érünk oda egy fagyit nyalogatva az arcfestés, és a szabad kategória bemutatójára – vagy éjfélig leköt a program minket.

Szombat (szept. 9.) – na ma vajon hol alszunk?

Tovább már nem lehet meghosszabbítani a szállást, különben is ideje visszaindulni észak felé – így a reggel kicsit kedvetlenül, pakolással indul. Na de hozzuk ki a maximumot a mai napból is!

Balzsamecet kóstolás az Acetaia del Balsamico Trentino-nál: a meredek szerpentinen mellett fekszik egy nagy étterem és balzsamecet előállító. Az épület előtt elsétálva mindent beleng a friss ecet szaga, a kipréselt szőlőszárak is ott levegőznek még a közelben. Különböző minőségű balzsameceteket érlelnek itt, például Gewürztraminer szőlőből, 6 évig fahordóban érlelt verzió (tölgy, eperfa, gesztenye, cseresznye, akác és ismét tölgy hordó).

Fotózás a szőlőültetvényen

Meg szerettük volna keresni a túrázás közben felfedezett sörfőzdét, ami valahol lent található a völgyben, arra vettük hát az irányt. És bár délelőtt még zárva voltak, belógtunk egy szőlőlugasba egy pár fotó erejéig.

Végül betértünk Riva del Garda belvárosába is, ahol továbbr ais zajlik a testfestés fesztivál, az esti bemutatóra készülnek elő a sátrakban.

Találtunk egy olivaolajat préselő üzemet, akik egyrészt a saját, helyi termésükből készítenek extra szűz olivaolajat, másrészt (90%-ban) helyi termelők olivabogyójából préselnek olajat. Nem volt nagy tolongás náluk, így a tulaj meg a fia mintegy egy órán keresztül mesélt nekünk az üzemről, a történetükről, a termékeikről. Betekinthettünk a kulisszák mögé is, bevittek megmutatni a gépeket, meséltek a technológiáról. Megtudtuk például, hogy az extra szűz olaj azt jelenti, hogy a préselés során aktívan hűteni kell az olajat, hogy sose menjen 22 (26?) °C fölé, mert ekkor elkezdi elveszíteni az értékes fenoltartalmát. Nagyon érdekes volt a kóstolás során rájönni, hogy ez az utóízben jelenik meg: minél keserűbb a kortyérzet, annál magasabb a polifenoltartalom, és annál frissebb az olaj (fél év után már csökken).

Délutánra már az Impavida sörfőzde mintaboltja is kinyitott, elugrottunk oda is egy kóstolóra, és hogy haza is hozzunk a helyi életérzésből egy-két pohárnyival.

Mielőtt továbbállunk, még kipróbáljuk végre az elmúlt négy nap szállásának az éttermét, megvacsorázunk az Antica Croce-ban

Idilli vacsorahelyszín

Tökéletes boldogság: ahogy itt ülünk az olivafák alatt, a kastély közvetlen szomszédságában az ételre várva, és végiggondolom amai történéseket és elmúlt napokat, azt, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk, hogy együtt vagyunk itt, nem tudok nem folyamatosan vigyorogni! Tényleg túlcsorduló boldogság fog el.

Vasárnap (szept 10.) – holnap kezdődik a suli!

Ismét gyönyörű vidéken ébredtünk, vétek lenne egyenesen hazavezetni. Vegyük hát elő a bringákat ebben a downhill paradicsomban. A Torrente Noce-t követve tekertünk fel mintegy 350 m emelkedőn, csodálva a jéghideg folyót, a kis falvakat az utunk mentén, majd néhány csacsi megsimogatása után búcsút vettünk Olaszországtól és nyakunkba vettük az autópályát.

Megérte? Nem fér hozzá kétség! Pihentető volt? Szellemileg biztosan, de rengeteg az élmény, az újdonság, és egy teljes munkanap mellett azért estére már jól lefárad az ember. Ki fogjuk próbálni máshol is? Naná!

Schreibe einen Kommentar